Bennünk, európai fiatalokban élénken él az európaizáció szelleme, az európaiság ideáltipikus eszményképe. Sokunk álmodik külföldi ösztöndíjról, munkalehetőségről de akár még családalapításról is. Szeretnénk azt hinni, hogy szabadon rendelkezhetünk tehetségünkkel, s hogy szülőhelyünk nem határozza meg egész életünket, hogy azt – ambícióink és vágyaink szerint, rátermettségünknek megfelelően – mi magunk alakíthatjuk. E szép elképzelés gyakorlati megvalósítása azonban rengeteg akadályba ütközik, sok ellentmondással szembesít bennünket és gyakran kényes döntési szituációkat is ránk kényszeríthet. Mit kezdjünk nemzeti identitásunkkal egy idegen országban? Hogyan ápoljuk itthoni barátságainkat, rokoni kapcsolatainkat? Kitől várhatunk támaszt és segítséget az új környezetben? Hogyan viszonyuljunk a más kultúrákból érkezett emberek szokásaihoz, eltérő értékrendjükhöz? Ezek a kérdések a folyamat intenzitásának növekedésével már nem korlátozódnak kizárólag az otthonaikat elhagyókra, egyre jobban érintik az otthon maradottakat is.

És eddig még csak a személyes síkon megjelenő dilemmákat érintettem, s nem beszéltem a csoportos nemzeti gyűlölködésről, ami például a szlovák-magyar határon tapasztalható, vagy az olyan értelmetlen politikai korlátozásokról, mint a magyarországi szakorvosképzés legújabb szabályozása. Az európaizáció folyamata tehát koránt sem ért még a végéhez, sőt joggal állíthatjuk, hogy önértelmezési krízisbe került. A tüneteket keresve nem kell túlságosan messzire tekintenünk, elég szemügyre vennünk a „görög válság” nyomán kialakult gazdasági és politikai tanácstalanságot, mely sorozatos felelősséghárításban és kölcsönös egymásra mutogatásban kulminált.

Azt állítom, hogy a felsorolt kérdésözön megválaszolhatatlanságának és az európaizáció paradoxonainak eredendő oka az, hogy sem a magánemberek, sem a politikai szereplők körében nincs tisztázva Európa három alapvető kérdése, mégpedig hogy:

1. Mi Európa, illetve az európaiság?

2. Hol van Európa, illetve hol kellene lennie?

3. Milyen módon alakítható, illetve fejleszthető?

Esszémben ezen kulcskérdésekre keresem a választ, s bár nem célom, hogy minden problémára végleges megoldást javasoljak, remélem, hogy áttekintésem megfelelő fogalmi tisztázásnak bizonyul majd, mely legalábbis elősegíti az egységes európai diskurzus kialakulását, az európaizációs folyamat konkrét értelmezési keretbe terelését.

Egy társadalmi szerveződés, egy politikai entitás összetartó erejét s legitimitását hagyományosan múltjából, illetve múltjának a kollektív emlékezet révén áthagyományozott eseményeiből képes meríteni. Ha Európa történelmét tekintjük át, a több évezredes hagyomány ellenére sem akad meg szemünk ilyen egységbe szervező történéseken, melyek a földrész egységes fellépését demonstrálva a közös öntudat örökségét hagyományoznák századunk emberére.  Sőt, az európai népek közös jövőjét a XX. század háborúinak borzalma, a kétpólusú világ szembenállása árnyékolja be. Európa országainak egy része máig múlt században szerzett sebeit nyalogatja, mely sebek ahelyett, hogy begyógyulnának a legkisebb nézeteltérés hatására is fel-felszakadoznak. A legjobb példa erre a kelet-közép-európai kisállamok Trianon óta tartó hatálkálváriája, mely máig táptalaja a térség heves nacionalista ellentéteinek.

Ha kicsit távolabbi századokba tekintünk, javarészt szintén ellenségeskedést s viszályt találunk Európa vértől áztatott térképén. Még az eszmék szintjén is mindig hiányzott az egyetértés, nagyjából az egyházszakadás óta Európa politikailag irányított módon is eltérő történeti régiók szerint fejlődött. Szűcs Jenő, meghatározó jelentőségű munkájában[1] mind társadalomszerkezeti, mind hatalomelméleti, mind kulturális szempontból jelentős eltéréseket mutat ki a földrész három régiója: Nyugat-, Kelet-, és Köztes-Európa között.

Mégis mi indokolja akkor az egységes Európa eszméjét? – tehetné fel bárki a jogos kérdést. Az első válasz persze lehetne az, hogy Európa létét nem kell megindokolni, Európa egyszerűen egy szerződés által létrejött konstrukció, s 1957-ben azért indult útjára, mert az adott történelmi helyzet nemzetközi együttműködésre sarkallt néhány államot. Ezt az érvelést formálisan helyesnek tartom, s a későbbiekben magam is bemutatom milyen fontos szerepe volt a gazdasági együttműködésnek az európai projekt politikai megfogalmazásában, s milyen visszafordíthatatlan – bár nem feltétlenül szándékolt – következményei voltak az európaizációs folyamat fellendítésében. Mégis, úgy gondolom, hogy ez az alapvetően helyes megállapítás Európa magyarázatára nem lehet elegendő, egy ilyen explanáció csak távolabbi történeti folyamatokból táplálkozhat. Ahhoz pedig, hogy Európát megérthessük a történelem szemléletének mélyreható átalakítására van szükség, hiszen, mint láttuk használatban lévő fogalmaink segítségével aligha találhatunk valamit, amit egységes európai történelemnek nevezhetnénk.

Véleményem szerint az alapvető probléma történelemszemléletünk nemzeti ontológiájában rejtezik. Ez a nézőpont egy zéró összegű játékként láttatja a történelmet, azaz, amit az egyik állam nyer azt a másik elveszti. Ebben a paradigmában háborúk, viszályok, népirtások, ellenségeskedések a nemzeti felemelkedés eszközei lehetnek, de mindig csak adott nemzetéi. Az európai haladás alárendelődik a nemzeti haladásnak, még akkor is ha történetesen föl szeretnénk zárkózni Európához, vagy specifikusabban Nyugat-Európához. Ebben a modellben Európa szemlátomást áll, míg a nemzet mozog s fölzárkózik, természetesen más nemzetek kárára.

De hallgassuk csak, hogy az a Szűcs Jenő (1983), aki az imént még szorgosan gyűjtötte a bizonyítékokat a régiók eltérő történeti alakulásáról, mit mond a hagyományosan legfejlettebbnek tartott Nyugat fejlődésének titkairól!

"A nyugati fejlődés titka nem a Spengler-féle fausti lélekben áll, még csak nem is abban, hogy az ázsiai civilizációk „ciklikus” mozgásával szemben „kumulatív” volt, hanem egy olyan fejlődésritmusban, melyben a kumulatív változás mindig egyben struktúraváltást is hozott. Vagy más szemszögből: maguk a struktúrák voltak olyanok, hogy eleve magukban hordták önmaguk meghaladásának feltételeit. Mélyen igaza van Bibó Istvánnak, aki a nyugati modellt a „mozgással”, a tőle való eltérést a „mozdulatlansággal” azonosítja." (22. o., kiemelés tőlem)

Úgy tűnik a nemzetállami Európa elfelejtette évezredes titkait, s nacionalista önteltségében nincs bátorsága megkérdőjelezni önmagát. Pedig egy nemzeti szemléletmódot felváltó európai diskurzus bőven találhatna saját igazolására kapaszkodót történelmében. Éppen nem a XX. század kritikátlan elfelejtése, vagy az ahhoz való kritikátlan ragaszkodás teremthet legitimitást Európa számára, hanem a század eseményeinek egységes európai kritikája, mely beismeri s tárgyalja elődjének – a nemzetállami Európának – hibáit és következetlenségeit.[2] A XXI. század Európája tehát egy hibáiból tanuló, önkritikus Európa lenne.

Nem tagadhatjuk el az európai államférfiaktól, hogy a II. világháborút követően reflexív módon tekintettek saját történelmükre, s a múlttal való leszámolás jegyében számos közös lépésre is elszánták magukat. A nemzetközi diplomáciában fontos közeledések történtek, s valódi európai szellemű megállapodások köttettek, a Holokauszt borzalmaival számot vető nürnbergi perben pedig alapvető emberjogi alapokat fektettek le. Az ’50-es években megfogalmazódó gazdasági együttműködés még szorosabbá tette a köteléket, s a kölcsönös függőségek kialakításával nyugaton hosszú távra lefektette a békés együttműködés alapjait.

Azonban a Hidegháború időszakát a Nyugat minden jó szándéka ellenére sem nevezhetjük a béke és megértés korszakának Európában. Következésképp fel kell tételeznünk, hogy a koncepció alapvetően hibás volt, és hosszú távon mellékvágányra terelte az európaizáció folyamatát. Ezen hibák közt említhetjük azt, hogy az Európa-modellt nem önmagáért, hanem a szocialista modellel szemben fogalmazták meg, s egy kétpólusú világrend egyik alkotóelemeként képzelték el és alkalmazták. A nem nyugati világ bevonása ráadásul fel sem merült, Európa a „keresztények klubbja” maradt, a fejlődő világot pedig a kolonizációs paradigma tulajdonképpeni megismétlésével hadi céljaiknak vetették alá. A legnagyobb tévedés pedig talán az volt, hogy az európaizációt kizárólag gazdasági síkon akarták megvalósítani, az Európa-modellt alárendelték a piac logikájának. Ez a koncepció, mely politikai értelemben nem lépett túl a nemzeti szemléletmódon a folyamat végleges torzulását okozta, s okozza még ma is.

De miben is áll ez a deformáció, és főleg, hogy lehet az, hogy egy alapvetően téves elképzelésen nyugvó Európa mégis többé-kevésbé fejlődőképesnek bizonyult és eszmeiségében jóval túlterjedt a gazdasági szektoron? E kérdésekre a mellékkövetkezmények európaizáló hatásával, illetve az alulról jövő európaizáció fogalmával próbálok meg választ adni.

 A mellékkövetkezmények európaizáló hatása abból adódik, hogy a globális világrendben elvileg lehetetlen a piaci logikát bármiféle határok közt érvényre juttatni, ezért az EGK/EU határainak szükségképpen bővülő határoknak kellene lenniük. Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy a szabadon mozgó tőke olyan előnyöket élvez a lokális politikai hatalommal szemben, melyek ez utóbbi mozgásterét folyamatosan leszűkítik, legitimációját pedig folyamatosan csökkentik. Ez a mellékkövetkezmény politikai síkon is szupranacionális együttműködésre kellene hogy indítsa a résztvevő államokat.

Az alulról jövő európaizáció pedig azt jelenti, hogy a megnyitott piacokon mozgó munkaerő, azaz maguk az európai emberek elvileg nem irányíthatóak kizárólagosan gazdasági logika szerint, tehát elvileg szép lassan életük más területeire is „áthordják” az európaizáció eszméjét, például identitásukba, szemléletmódjukba. A transznacionális életmódok pedig, melyekkel az alapkoncepció eredetileg nem számolt maguk is megkövetelnék a politikai rendszer átalakulását, hiszen az állami gondoskodáshoz szokott emberek életmódváltásával nem jár együtt politikai igényeik megváltozása.

A fenti bekezdésekben azért olyan sok a feltételes mód, mert azok európai szemszögből írják le a folyamatot, azaz egy olyan utópiát mutatnak be, melyben a deformált európaizáció úgymond fű alatt kiteljesedik és valódi európaizációvá válik. A valóságban természetesen semmi sem történik ilyen egyszerűen: a gyakorlatban az államok sokkal nehezebben ismerik fel legitimációvesztésüket, az emberek sokkal nehezebben vetkőzik le nemzeti identitásuk kizárólagosságát, s nehezebben fogadják el európaiságuk létezését. A gyakorlati európaizációt tehát olyan dialektikus folyamatként kell elképzelnünk, melyben a nemzeti Európa fokozatosan egy sokféleségében egységes, kozmopolita Európává alakul. E folyamat ellentmondásossága precedensnélküliségéből adódik. Nem áll rendelkezésünkre olyan minta, melynek segítségével az átalakulást elképzelhetnénk Nem ismerjük fel mi történik jól megszokott kis világunkkal, de ha fel is ismernénk, még mindig nem lennének fogalmaink, melyekkel leírhatnánk, magyarázhatnánk. Az európai jóléti állam kényelmes önteltségében probléma nélkül abszolutizálta önmagát, miközben elfelejtett a történelem nagy igazságai közül legalább kettőt. Egyrészt azt, hogy a történelemnek nem lehet önkényesen véget vetni, vitalitását nem lehet egyszerűen semmibe venni; másrészt azt, hogy a kívánt haladás nem örök és feltétlen, a javak nem fognak örökké ölünkbe hullani. E végzetes tévedésekben szerepet játszott egyrészt a Szovjetunió összeomlása (vö. Fukuyama a történelem vége elképzelésével), másrészt a hisztérikus félelem a XX. századi voluntarizmushoz való bárminemű kapcsolódástól. A félreértést tehát tulajdonképpen a XX. és a XXI. század összebékíthetetlenségének képzete okozta, mely dialektikus átalakulás helyett csak éles gondolati cezúrát tett elképzelhetővé. Európa tehát oly módon lett önkritikus, hogy a kritikát tulajdonképpen nem magára vonatkoztatta, hanem elődjére, mellyel azonban mindenfajta kontinuitást tagadott. Egy önkritikusságában öntelt Európa paradox képe jött tehát létre, mely szükségszerűen nem válhatott erősen integrált, valós identitással rendelkező Európává. Annak mindössze silány utánzatává válhatott. Ezért olyan megfoghatatlan az európaiság, hiszen velünk van, de nem teljesedhet ki, érezzük, de nem tudjuk leírni. A gondolkodás csapdájába esett, elnyomott Európa tehát ez, melyről valódi diskurzus nem is alakulhatott ki. Ezen a helyzeten próbálok változtatni esszém záró részében, a valódi Európa legfőbb paramétereinek tisztázási kísérletével.

Mielőtt rátérnék a bevezetőben feltett kérdések tárgyalására megkísérlem összefoglalni történeti fejtegetéseim eredményeit. Tehát, mint láttuk 1945 után a nyugat-európai politikai elit az Európa-modell reflexív tárgyalásába kezdett, a következő években pedig egyre inkább a gazdasági integráció irányába orientálódott. A gazdasági integráció azonban nem volt elegendő az európaizáció konzekvens véghezvitelére, annak ellenére sem, hogy mellékkövetkezményei révén szándékolatlanul is támogatta azt. Az alapvető deformációt a megelőző század kritikátlan elutasítása, valamint a nemzeti szemléletmód mindenhatóságába vetett hit okozta, mely szemlélet még a társadalomtudományok képviselőit is sokáig fogságban tartotta, ezt nevezzük Ulrich Beck[3] nyomán a tudományág metodológiai nacionalizmusának. A reflektálatlanul hagyott nemzeti szemlélet nemcsak azért okozott és okoz problémát, mert per definitionem képtelen megérteni saját átalakulását, hanem azért is, mert egy alapvetően korlátolt és exkluzív Európa-modellben gondolkodik, ami ellentmond, mind a globális átalakulásnak, mind Európa történeti fejlődésének. E modellt kísérelem most meghaladni, mikor is újból felteszem tanulmányom végső kérdéseit.

Mi tehát voltaképpen Európa? Egy földrész, egy kontinens – válaszolhatnánk probléma nélkül. Igen ám, de pusztán földrajzilag egy kontinens eszménye, egy kontinens identitása nem megérthető és soha nem is volt az. Az európaiakra már a gyarmatosítás korában sem csak úgy gondoltak, mint az Európa nevű kontinens lakóira, már ekkor is hatalmi helyzetből fakadó konnotációk társultak hozzájuk. A mai Európát sem gondolhatjuk el földrajzi értelemben. Politikai értelemben kell tehát elgondolnunk, s rögtön át is fogalmazhatjuk feltett kérdésünket. Azt kérdezzük tehát, hogy mi Európa politikai értelemben.

 A nemzeti szemléletmód felől két logikus válasz adódhatna a kérdésre. Az első válasz az, hogy Európa az európai államok szövetsége; a másik az, hogy az európai emberek állama. Túl azon, hogy a globális világban egyáltalán nem egyértelmű, hogy melyek az európai államok, vagy kik az európai emberek, a modellek hibája, hogy vagy az integrációt, vagy a nemzetállamot hagyják figyelmen kívül, ily módon nemcsak az európaizáció folyamatjellegére immúnisak, hanem a folyamat dialektikájára is. Nemzetállam és Európa egyfajta „diszjunktív szintézisben”[4], a vagy-vagy logikája szerint egyesül itt.  Én ezzel szemben azt javaslom, hogy az európaizációt egy dialektikus folyamatként gondoljuk el, melyben a nemzetállamok által kialakított kulturális minták politikailag irányított keretek között egyesülnek, s újfajta mintáknak teret engedve újfajta életutakra adnak valódi lehetőséget. Ebből következik, hogy Európa nem egy lezárt egység, hanem egy civilizációs reflexió szellemében kialakított kulturális modell, mely a mások másféleségének elfogadását tűzi zászlajára. Az európaiság pedig a folyamatos önkritika mellett a tolerancia, a nyitottság és az elfogadás szinonimája lehet.

Hol húzódnak az új, a kozmopolita Európa határai? Az Elbánál, a Dunánál, esetleg az Urál hegységnél? Azt kell, hogy mondjam a kérdés így értelmetlen. Mivel Európa egy nyitott, folyamatában megfogalmazódó, illetve önmagát folyamatosan újrafogalmazó modell nincsenek nemzetállami értelemben vett határai. Éppen a határ innenső és túlsó oldalának folytonos relativizálásában fejlődik ki, mikor is a külső még nem belsővé alakul, a kinti problémák pedig benti ellentétekként jelennek meg. Igen leegyszerűsítően bár, de mondhatjuk azt, hogy a nagyfokú kulturális keveredés hatására maga Európa válik határterületté, kultúrák permanens találkozási helyévé. Éppen ezért Európa megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a ma még viszonylag élesen kirajzolódó határterületek tudományos (antropológiai) vizsgálata.

A tudományos vizsgálat felvezetése elvezethet bennünket harmadik fő kérdésünkhöz, azaz annak tárgyalásához, hogy az új Európa-modellt milyen körülmények között kell a gyakorlatban megvalósítani. Mint láttuk nem elég rábíznunk a dolgot a véletlenre, a mellékkövetkezmények és az alulról jövő nyomás ereje nem fogja önmagától kiteljesíteni az Európa-eszményt. Idézhetjük itt az elhíresült bibói gondolatot, miszerint „a valóságban benne rejlő lehetőségek megvalósulása nem szükségszerű, hanem erőfeszítés és jóakarat kérdése.”[5] A jóakarat és az erőfeszítés mind állami, mind civiltársadalmi részről szükséges, hiszen csak e két társadalmi szereplő együttes munkája révén teremtődhet meg egy egységes és demokratikus Európa. Ám hiába minden jóakarat, minden erőfeszítés ha a kitűzött cél homályos, nem egyértelmű, elérhetetlen távolságokba vesző vagy erősen misztifikált. Európát először is az emberek fejében kell létrehozni, mégpedig az egyetértésben történő haladás, a kölcsönös elfogadás metaforájaként. E fogalmi tisztázásban játszhat fontos szerepet a tudományos diskurzus. Európa egységes önidentifikációjának megteremtése talán a legfontosabb lépés lehet az Európa felé vezető úton. Egy újabb döntő lépés, mely nélkül Európa nem juthat el A-ból B-be.

 

---