Három Magyarország gyermekei

 

Tünde magyar. Erdélyi. Győző magyar. Vajdasági. Egyikük sem magyar. Papírok szerint. És a gyermekük sem az. Pedig Szegeden született.

 

Közel tíz éve élnek mindketten Magyarországon. Jakab Győző a Szegedi Tudományegyetemre jött tanulni nyolc éve, történelem szakra, csak aztán negyedéven, az utolsó szigorlatán nem sikerült átvergődnie. Akkor praktikus okokból, mint egy mentőöv jött a szerb szak. Bereczky Tünde a Juhász Gyula Tanárképzőre járt angol-román szakra. Mellette – mondhatnánk, mint minden egyetemista - dolgoztak. Persze más okból, mint a magyar hallgatók. Így ismerkedtek meg: Győző Tündéhez ment állásinterjúra. Nem vette fel, csak az életébe. Aztán diplomáztak. Tavaly év elején még szinkronban szakdolgozatot írtak, majd lázas esküvőszervezésbe kezdtek, és végül augusztusban összeházasodtak. Az esküvői sereglet fele pénzre, fele papírokra gyűjtött: a Romániából érkezőknek fejenként ötszáz Eurót kell felmutatniuk az EU-ba, vagyis hozzánk belépőknek, míg a szerbiai állampolgárok vízumkötelesek.

 „Időközben kiderült, hogy babát várok. Az Eszter név mellett döntöttünk, mert Győző mindenképpen magyar nevet szeretett volna. Én az Evelynre szavaztam… Most már jobb így.” Az ajándék becsomagolva érkezett a fa alá december végén, de az öröm nem volt teljes. A születési anyakönyvi kivonatba ugyanis az került: állampolgársága: román.

„Győző katona. Polgári szolgálatos, sofőrmunkát lát el: terepszemlére kell vinnie a szociális dolgozókat, vagyis naponta 4-6 órára kell bemennie az intézménybe, ahol megigényelték.” A Topolyai Szociális Intézményben. Szerbiában. És itt kezdődnek a gondok. 

„Azt hiszem, az egész azon múlott, hogy én hamarabb észbe kaptam” – kezdi Tünde. „Győző nyolc, én csak hét éve vagyok itt, mégis ő körülbelül tíz év múlva lesz majd hivatalosan magyar. Hosszadalmas procedúra az állampolgárság megszerzése. Külföldieknek először tartózkodási engedélyt kell igényelni – ezt tanulmányi alapon aránylag könnyen megkapja az ember.” Évenkénti hosszabbítással, de az idegenrendészeten nem kérdőjelezik meg, hogy mit akar itt az ember. „Munkavállalási engedély alapján nehezebb már a helyzet, mert akkor egy harminc napos munkaerő-igénylőt kell beadni a Munkaügyi Központba. Ha az adott munkakörre nem kapnak magyar dolgozót, akkor is lehet, hogy elutasítják a kérelmet, mert például a kereset nem éri el a KSH által megszabott kereset hetvenöt százalékát.” Jelzem, ezek az adatok kissé irreálisak. Lehet, hogy Budapesten egy Tündéhez hasonló marketing-ügyintéző hazavisz százhetvenezer forintot, de Csongrád megyében nem ez a helyzet. „A párommal mi végigjártuk az összes hivatalt. Mire befejeztem a főiskolát, én meg is kaptam a letelepedési engedélyt, mert diákként már volt munkám. Győzőnek viszont ezt már be sem tudtuk adni, mert mire talált munkát (és volt egyéves munkaviszonya – a szerk.), addigra törölték, hogy munkavállalásira adnak letelepedési engedélyt. Amíg az egyetem mellett dolgozott, addig legális volt a dolog, csak ugye behívták.” Szerbiában 27 éves korig érvényes a sorkötelezettség – iskolai és egyéb indoklással eddig lehet halasztani. És a rendszer közel sem olyan, mint nálunk. „Nem könnyű kibúvót találni. Én is rágtam Győző fülét, hogy el lehetne intézni papírokkal szívritmus-zavarról vagy akármiről. De Szerbiában az igazolás mellett a katonai orvos is megvizsgálja a sorkötelezetteket. Győző ráadásul nagyon tisztességes, talán kicsit belenyugvó is. Nem próbált meg harcolni ellene.” A rossz körülmények között eltöltendő bizonytalan nyolc katonai hónap helyett tehát az egy év polgári szolgálatot választotta. Ha letelik és visszajön Magyarországra, munkavállalási vízummal először szerez egy év munkaviszonyt. Akkor kaphat letelepedésit – mert a lakhatási feltételt addigra szintén teljesíti. Ha két év után beadja az állampolgársági kérelmét, akkor legjobb esetben 2010-re ő is magyar lesz. És még így is szerencsés, hiszen magyar felmenők nélkül további tíz évet várhatna. Tünde 2005 második felére várja a választ a Belügyminisztériumtól. A kis Eszternek elvileg ugyanezt végig kellene csinálnia, hiszen papíron még nem voltak magyarok a szülei születésekor. „A mostani törvény szerint a szülő állampolgárságát kell kapnia a gyermeknek, még ha Szegeden születik is. Vagy az enyémet, vagy az apjáét. Mi az előbbi mellett döntöttünk, a fenti okok miatt. Még nem vagyok magyar állampolgár, de a jogaim már ugyanolyanok. Bár a várandósságom miatt nem bírálják soron kívül a kérelmemet, a baba papírjait viszont előre beküldhetem. Neki annyi az előnye, hogy ő is automatikusan megkapja az állampolgárságot, amikor én. Vagyis addig is mások döntenek a sorsunkról.” Tündét ez zavarja legjobban a dologban. Engem az, hogy három különböző ország három különböző szerve dönt a sorsukról úgy, hogy nem látják őket globálisan, családként. Az is zavar, hogy – bár Tünde folyamatosan nyomon követi a törvényi változásokat – a tíz év hosszú idő. Nekik most kellene elkezdeni az életet, és szinte lemaradnak róla. Lakásvásárlási hitelt például majd csak akkor igényelhetnek, amikor mindhárman magyar állampolgárok lesznek. Legkorábban hat év múlva. Mi lesz, ha közben olyasmi változik, ami lehetetlenné teszi, hogy együtt éljenek? Mi lesz, ha ketté, netán háromfelé szakítják őket? Persze, ha a népszavazás anno igennel zárult volna, akkor hármójuk problémája nem is jött volna létre, mert családegyesítés címén Győző előbb jutna a papírokhoz. Tünde egyébként – ha nem kellene fizetnie a Román államnak – megtartaná eredeti állampolgárságát is, bár oda semmi nem köti. Ő kora gyerekkorától arra vágyott, hogy itt éljen. „Nagyszalontai vagyok (Arany János szülővárosa – a szerk.), ott a lakosság hatvan százaléka magyar. Túlzott elnyomás nem volt, de éreztették, hogy nem vagyunk odavalók: hazátlannak mondtak minket. 1988-ban, a romániai ’menekültáradat’ idején a nagynéném, a nagybátyám, az unokatestvérem átjött Gyulára. Nem lehetett őket látogatni, a nagymamám pedig, aki még a határon innen született, mindig a magyarságomat hangsúlyozta. Igaz, hogy itt is mondták rám, te ’romániai magyar’, de Magyarországon mindig úgy éreztem, hogy a nehézségek ellenére meg tudom magam valósítani. Romániában például pénz hiányában nem vettek fel az egyetemre. Hivatalosan nem létezik az a plusz díj, amit a magyaroktól kérnek… Itt a saját tudásom alapján kerültem be.” Győzőnél is mindig ott voltak a pozitív megerősítések, de ő igazából Tünde hatására szeretne itt élni. Szerbiában a diktatúra idején is jobban éltek, mint Romániában, ezért ott nincs olyan késztetés az itt élésre. Az ő szülei, és Tünde szülei is azt kérdezik a fiataloktól, miért nem élnek Szerbiában vagy Romániában. És sokan vissza is mennek a hívó szóra, tizennyolcezer forintos keresetért. Mert kevesen képesek végigcsinálni azokat a kemény meneteket, amik a magyarsághoz kellenek. Aki itt akar élni, annak határozottnak és elhivatottnak kell lennie. Albérletben élni éveken keresztül, bizonytalanságban, hétvégi látogatásokkal, gyerekkel a pocakban, elfekvő kérvényekkel különböző hivatalok asztalain és fiókjaiban, elviselve, hogy még az is máson állt, ott lehetett Győző kislánya születésénél. Olyan élettel, ahol tervezni lehet, de határozni mindig valaki más fog. Önöknek is ismerős? Nekik még szokniuk kell. De szeretnék.

 

Dénes Vanda