Amíg ki nem próbáltam, tíz körömmel tiltakoztam ellene, szorongtam és minden porcikám reszketett, ha csak eszembe jutott is. Egyedül külföldre menni – a világ legijesztőbb dolgának tűnt. Bele sem gondoltam igazán, hogy Európa azon népének országába tartok, ahol a legnyitottabb, legvidámabb és legközvetlenebb emberek élnek.

Félelmeim persze azon nyomban tovaszálltak, amikor a 45°C-ban megpillantottam az olasz csizma orrán található Reggio-t. Szemben, a tenger túloldalán Szicília, csupán öt kilométerre, akár a Balaton északi és déli partja. A város, méretét és lakosságát tekintve szinte azonos Péccsel, mindössze annyi eltéréssel, hogy tíz fiúra egy lány jut. Ebből kifolyólag minden pasi első kérdése az, hogy van-e barátod, és ha igen, itt van-e. Turistáknak se hírét se hamvát nem láttam egy egész hónap alatt, hiába volt „festa”, Madonna-ünnep, vagy tűzijáték.

Az egyetem (Unversità per Stranieri Dante Alighieri) szeptemberben ötven külföldi diáknak adott otthont nyelvtanulás céljából. Mintha Erasmus ösztöndíjjal lettem volna távol, kontinensünk és a környező kontinensek szinte minden országának képviselőjével találkoztam, koccintottam és beszélgettem a magam olasz tudásával. Délelőtt és a szieszta ideje alatt a padokat koptattuk, délután rendszerint a strandon sültünk, este meg „bandázni” mentünk a helyi fiatalokkal. Egy hét sem telt bele, és olyannyira beolvadtunk a calabriai társadalomba, hogy még a maffia-ügyekről is tudtunk. Ha egy-egy napot ki is hagytunk fáradtság, vagy rosszullét miatt, számon kérték rajtunk, és meglátogattak az albérletünkben. Így nem csupán szoros magyar barátságokra, de számtalan olasz ismeretségre is szert tettem. A nyelviskola és a mindennapi nyelvgyakorlás hatalmas mértékben megnövelte ambíciómat és más efféle motivációmat.

Látom, hogy mennyire fontos és milyen jó a mai világban több idegen nyelven tudni, de ami még ennél is lényegesebb: használni a megszerzett tudást. 

FACSÁDY Orsolya